A KV Társulat előadása a Trafó Klubjában: Médeia, Czukor Balázs rendezésében. Egészen kiváló produkció lett, de most nem erről lesz szó, hanem egy szívmelengető jelenetről még a kezdés előtt. Három oldalról, U alakban üljük körbe a játékteret, ami a Trafó alagsorában van, tehát technikai értelemben nem színpad – egy nagy szőnyeg van középen, ennyi.
Még nem telik meg a nézőtér, amikor mellettem egy nő mosolyogva átinteget szembe – láthatóan ismerőst lelt. A másik oldalon a nézőtárs mutat maga mellé, hogy van ott még egy üres hely, üljön át. El is indul mellőlem, egyenesen az ismerőse felé, de két lépés után megtorpan: előtte a szőnyeg. Ez bizony színpad, még ha nem is néz úgy ki, mint egy hagyományos, emelt, épített színpad. A színpad pedig szent, oda utcai ruhában-cipőben nem lépünk.
A nő egy tizedmásodpercnyi szünet után elfordul balra, és nagy kerülőt téve végigmegy a széksorok előtt, közben soha nem lépve a szőnyegre – így ér oda ismerőséhez.
Nagyon régi színházi hagyomány ez. Még tizenéves lehettem, amikor láttam egy tévéinterjút, ami egy próba közben készült (Érdi Sándor forever!). A színfalak mögött beszélgettek az egyik színésszel, aki nem volt benne ebben az előadásban, csak valamiért be akarta vonni az éppen próbáló kollégáját. De nem ment be érte a színpadra – megállt a takarásban: nem azért, hogy ne lássa az ott sem lévő közönség, hanem azért, mert nem jelmezben volt.
Jó, nyilván nem nagy dolog, de szerintem szép.