Sakkparti

“Apa, sakkozz!” – a lányok valamiért szeretik nézni, amikor sakkozok,* pedig annyira azért még nem értik. Közben persze kommentálnom kell, ami nem segíti a játékomat, de hát így élvezik. Érdekes, hogy általában szerencsét hoznak – egyetlen vereségre emlékszem kb. 10-12 partiból, ami nyilván irreálisan jó arány még amatőr ellenfelekkel szemben is.

Na de most végre sikerült egy ilyen meccset beágyaznom (lásd lent). Online játszott snellpartiról van szó, tehát 5-5 perc a gondolkodási idő a teljes játszmára mindkét játékos számára, ami számítógépen sokkal kevesebb, mint élőben, mert ott nincs egér, nem kell precízen jó helyre kattintani.

Tudom, persze, hogy nem egy komoly parti, de azért tetszett nekem, mert még az utólagos számítógépes elemzés sem mutatott durvább kihagyást a részemről.

Nyilván amatőr vagyok, az ellenfelem meg láthatóan még nálam is gyengébb, de arra legalább jó volt ez a parti, hogy be tudtam mutatni Rózinak azt a fontos tanítást, hogy a megnyitásban egy figurával nem lépünk egynél többször.

Eleve nem túl nagy ambícióra utal sötét részéről a Philidor-védelem (2. -. d6), de néha komoly sakkozók is alkalmazzák, lehet azt jól játszani. Itt nem sikerült – nézzük meg, a negyedik és a tizedik lépés között sötét három figurával is kétszer-kétszer lépett. Ezzel borzalmas fejlődési hátrányba került – gyakorlatilag három tempót ajándékozott el.

A 9. és 10. lépésem helyett a Stockfish engine mindkétszer f4-et javasolt, ami lényegesen agresszívabb (és objektíve erősebb is), mint az általam választott fejlődő lépések, de talán jobb, ha a gyerekek azt látják, hogy először kirakjuk normális helyekre a figurákat, és utána esünk neki az ellenfélnek.

Az is igaz viszont, hogy ha a 10. lépésben (tehát csak eggyel korábban, mint ami ténylegesen megtörtént) elsáncol sötét, az előnyöm 0.45 marad a számítógép szerint, tehát észrevehető ugyan, de elég kicsi.

Aztán sötét a 13. lépésben úgy döntött, hogy elmegy a vezérével levadászni egy gyalogot. Erre nehéz mit mondani – innen szinte fonalas volt a lebonyolítás, nem is akarom túlmagyarázni, igazság szerint már így is túl sokat magyaráztam egy annyira azért nem tartalmas vagy komoly partiról.

Azért az a 16. Bxe5 nekem tetszett – megesküszöm, hogy azért lépte előtte a Hd4-et, mert azt hitte, a megtámadott gyalogot akarom védeni, és erre megtámadta még egy figurával.

Érdekes módon mindkettőnknek 3:07 maradt az óránkon a végén, tehát fejenként kevesebb mint két percet használtunk el.

Tehát akkor a parti – én vagyok világossal.


* Igen, én sakkozok és nem sakkozom.

Share

avagy


– Na? Megvan?
– Nincs.
– Hogyhogy nincs? Azt mondtad, bejutottál. Nem találtad meg?
– Nem. Nincs meg nekik. Elérhető helyen legalábbis biztosan nincs.
– Az nem létezik. Tudjuk, hogy megvan nekik. Akkor mégsem jutottál be mindenhová. Le nem törölhették.
– Erre is gondoltam, de a törölt fájlok között sincs.
– Azokat hogy tudtad megnézni? Mindegy, ne válaszolj… Mi lehet a magyarázata, hogy nincs meg nekik?
– Én csak egy dologra tudok gondolni, és gyakorlatilag teljesen biztos vagyok benne, mert más nem lehet. Ez viszont azt jelenti, hogy jelentősen megnehezedik a feladat. Valami mást kell megpróbálni.
– „Ne próbálj itt nekem! Csináld vagy ne csináld, de ne próbálj!”
——————————————–
A technikus abban a pillanatban érezte, hogy valami nincs rendben, amikor elfordította a kulcsot a zárban. Sokkal könnyebben nyílt, mint szokott, és ahogy közelebbről megnézte, karcolások is látszottak az ajtófélfán, pont a zárnyelv magasságában. Rögtön felszaladt a pulzusa – mi történhetett? Ahogy végigfutott emlékein, semmi különöset nem tudott felidézni a tegnap esti zárással kapcsolatban. De persze az ilyen rutinszerű mozdulatokra nem is emlékszik az ember – és pont, mert rutinszerűek, valószínűtlen, hogy kifelejtett volna valamit. Egyébként is, mit lehet ezen elhibázni vagy kifelejteni: egy teljesen átlagos ajtó bezárásáról beszélünk, a zárja is teljesen szokásos, Elzett, semmi különös. De minek is kellene egy ilyen ajtóra bonyolult zár? Az Örkény Színházban erre a részre külsősök csak több ajtón keresztül juthatnának el, a belsősök meg nem akarnak betörni ebbe a kicsi számítógépes szobába.
Dobogó szívvel nézett körül, de semmi változást nem látott. Talán a széke mintha kicsit odébb lenne… de ez sem biztos. Persze lenne mit ellopni innen, de milyen macerásan. A legtöbbet a laptop érhet, és az legalább könnyen mozdítható is, de százezret sem lehetne érte kapni így használtan, ráadásul könnyű lebukni, ha nyíltan akarják eladni. Minden más a szobában vagy olcsóbb ennél, vagy nehezen mozdítható – de szemmel láthatóan nem is próbáltak semmi nagyobbat elmozdítani. Érthetetlen. Kihúzott minden fiókot, de nem hiányzott feltűnő módon semmi. Azért az igazgatónak szólni kell…
——————————————–
– Te sírsz?
– … Mi? Nem… Azért a Gállfival lett volna az igazi.
– Hülye vagy. Ez így is az igazi. És a Znamenáknak szobrot kellene állítani ezért a beugrásért.
– Jó, a Znamenáknak már amúgy is szobrot kellett volna állítani.
——————————————–
Mácsai Pál egyre növekvő bosszúsággal hallgatta a technikus beszámolóját.
– Józsi, már lassan tíz perce meséled a semmit, ne haragudj. Vagy csinálj egy full leltárt – ne vegyél ilyen mély lélegzetet, nem azt mondtam, hogy muszáj, opcióként mondom -, szóval vagy csinálj egy full leltárt, és akkor majd lesz miről beszélni, vagy nézd át még egyszer, hogy nem hiányzik-e valami apró cucc, ami mégis értékes lehet, de leginkább hagyj engem békén az olyan dolgokkal, amikor a semmiről kellene döntenem.
– A rendőrség… ? – kezdte bátortalanul Józsi.
– Azzal főleg nem fogom az időmet elszúrni, hogy elmagyarázzam neked, ez miért értelmetlen, amíg semmit nem tudunk nekik mutatni két karcoláson kívül. Te, figyelj, nem arról volt szó, hogy a számítógépes emberek értelmesek?
Mindketten azt hitték, hogy ezzel vége ennek a történetnek.
——————————————–
– Az Imre? Miből gondolod?
– A múltkor utolsónak érkezett az ebédlőbe, és azt mondta, „Kicsit késtem, mert az Operában végig kellett néznem a Pillangókisasszonyt”.
– Mire te?
– „Iszonyú!” Judit meg, ahogy kell: „Állatok!” Vicces, hogy ő is Judit. De a többi kolléga persze csak nézett. Szóval, szerintem egyértelmű.
– Hát ja, ilyet véletlenül nem mond az ember. Ebédidőben főleg nem. De szerinted meg lehet benne bízni?
– Szerintem igen. Tudja, mit veszíthet.
– Akkor jó. Ma beszélek vele.
——————————————–
Nem lett vége ott a történetnek, ahogy hitték, mert két héttel később újra egymással szemben ültek, és a technikus most még izgatottabb volt, az igazgató pedig még bosszúsabb.
– Hozzáfértek egy fájlhoz? Ez mi a búbánatot jelent? Ne haragudj, Józsi, de nem kezd neked az agyadra menni ez a dolog?
– A hozzáférés itt most azt jelenti, hogy lejátszották vagy átmásolták valahová. Teljesen véletlenül tűnt fel, mert egy másik fájlt kerestem, aminek nem emlékeztem a nevére, csak arra, hogy mikor dolgoztam vele, ezért a hozzáférés időrendjében listáztam a meghajtó tartalmát. És ott volt ez az első helyen, mert két héttel ezelőtt éjjel valaki hozzáfért. Én biztosan nem jöttem be éjjel fél kettőkor, tehát valaki betört.
– Nézd, Józsi, lehet, hogy én hülye vagyok a számítógépekhez, de annyit azért még én is tudok, hogy a számítógépes betörések nem úgy mennek, hogy felfeszítik a technikus három négyzetméteres szobájának ajtaját, és ott lejátszanak egy fájlt. Nem lehet, hogy használtad ezt a fájlt, csak megfeledkeztél róla?
– Éjjel fél kettőkor? De különben is, ehhez a fájlhoz nem férhettek hozzá kívülről, mert ez egy külső meghajtón van, ami ott ül a polcon, és sehova sincs bedugva. Csak az tud bármit is kezdeni a tartalmával, aki bemegy a szobámba, és bedugja egy számítógépbe.
Mácsai még mindig nem szívesen töltötte az idejét ezzel, de azt el kellett ismernie, hogy így már talán van valami a dologban. Bár lehet, hogy az éjjel fél kettő csak egy hiba miatt jelent meg, a technikus pedig elfelejtette, hogy mégis dolgozott az anyaggal.
– Jó, de mi ez a fájl egyáltalán? Valami bizalmas irat vagy gazdasági dolog?
– Nem. Ez az e föld befogad utolsó előadásának a felvétele.
——————————————–
– Mit tippelsz, a Zsuzsa hányszor?
– Négyszer?
– Ötször. Közte az utolsót is. Na, szóval ma elmondtam neki. Könnyes lett a szeme. Jön pénteken az Éváékhoz.
– Vannak ám kétségeim ezzel az estével kapcsolatban.
– Hát, igen, elvileg megszegjük a szabályt, de mégse mondhattam neki, hogy tüntesse el a férjét otthonról aznap estére. Szerinte rendben lesz.
——————————————–
Az e föld befogad? Az igazgató erre nem számított. Nagy kritikai siker volt a darab, elnyerte a Színikritikusok Céhétől a legjobb előadás díját a bemutató évében, de a közönséget egy kicsit megosztotta. Néhányan a szünet nélküli két és negyed órás játékidőt sokallották, mások a gyors szerep- és jelenetváltásokat követték nehezen, de közben kialakult az előadásnak egy komoly rajongótábora is, akik többször megnézték, és az utolsó előadás végén ritkán látható, tízperces álló vastapssal, könnyek között búcsúztatták a különleges produkciót.
Mácsai tanácstalan volt:
– De mit akar bárki is ezzel? És az nem is egy profi felvétel, csak a saját archívumunknak csináltuk. Nem akartuk soha nyilvánosságra hozni, akkor nem ilyet csinálunk, ilyen kicsi, rögzített kamerával, be sem mikrofonozott színészekkel és színpaddal.
– Fogalmam sincs, kit érdekelhet, de szerintem ellopták – a technikus továbbra is úgy érezte, hogy az igazgató nem veszi elég komolyan az ügyet.
– Ellopták? Szerencsére mégis megmaradt nekünk is. De szerzőijog-sértés csak akkor van belőle, ha fel is töltik valahová, nem?
– A jogi részéhez nem értek, de ha feltöltik a Youtube-ra vagy más hasonló helyre, könnyen le tudjuk szedetni.
– De miért töltené fel? Azzal elárulná magát. És keresni sem tudna vele – Mácsai úgy érezte, már így is túl sokat foglalkozott egy olyan témával, aminek kevés értelmét látta. Le akarta zárni:
– Jó, ha azóta sem derült ki, hogy eltűnt volna bármi anyagilag értékes cucc, akkor nem fogom a rendőrséggel elszúrni az időmet, részemről itt vége, aztán ha valahol esetleg felbukkan, töröltessétek, jó?
——————————————–
– Annyira éreztem, hogy ez lesz!
– Mi lett?
– Te tudtad, hogy az Éva férje ismeri a Bíró Krisztát?
– Honnan a fenéből tudtam volna? De miért baj ez egyáltalán?
– Bocs, nem ezzel kellett volna kezdenem, mert most hosszabban nincs időm, csak azt akartam mondani, hogy a jövő heti lefújva, és innentől vége, új embereket nem hívunk, nem kockáztathatunk többet, így is elég gáz a helyzet, mert kitudódott.
——————————————–
Az igazgató úgy érezte, ez az ügy üldözi őt, talán mert már elsőre sem akart igazán foglalkozni vele.
Bíró Kriszta, a színház vezető színésznője ült vele szemben, és várta a válaszát. De Mácsai megint úgy érezte, hogy a semmiről kell döntenie, mert annyira értelmetlennek tűnt az egész.
– Ne haragudj, Kriszta, de szeretném összefoglalni, amiket elmondtál, csak hogy biztos legyek benne, hogy jól értem. Tehát azt hallottad, hogy valakik valahogyan megszerezték az e föld befogad utolsó előadásának az archívumunk számára rögzített változatát. Ezután titkos esti szeánszokat kezdtek el szervezni, ahol ezt a felvételt megnézik. Eleve nem verik nagy dobra, társaságban időnként bedobnak egy-egy idézetet a darabból, amit gyakorlatilag kívülről tudnak, és aki reagál az idézetre, azzal elbeszélgetnek, de szigorú szűrés után engednek be valakit, titoktartást kell fogadnia. Ingyen vetítik, de nem adják oda a felvételt soha. Mindig 7-kor kezdik, mint a színházban, közben nem isznak vagy ropiznak, a 2 óra 20 percet egyben nézik, mint ahogy lement, csak a végén nem tapsolnak. Aki egyébként a színházhoz ki szokott öltözni, az itt is úgy tesz. Tudják egymásról, hogy ki hányszor látta, amíg futott, és aki az utolsón is ott volt, annak még nagyobb a respektje. Egyikük hétszer látta, minden szereplőkombinációban. Egymás közti beszélgetéseikben is gyakran idéznek a darabból, a könyv mindegyiküknek megvan. Mit hagytam ki? – nézett kolléganőjére.
– Semmi lényegeset.
– De mit kellene nekem most csinálnom? – az igazgató megint azt érezte, hogy nem akarja ezt az egészet.
– Nem tudom. De nem fantasztikus ez? Hogy ennyire imádták? Azért mondtam el, mert reméltem, hogy kitalálsz valamit.
– Tudod, mit? Majd szólok, ha kitaláltam.
——————————————–
– Azt hiszem, ti még nem ismeritek egymást.
– Az igazgató úr biztosan nem ismer engem, de én őt persze igen, nagy tisztelője vagyok.
– Megtisztelsz. Szervusz, Mácsai Pál vagyok.
– Szervusz. Hamvaskürthy Márton.
– … Ó. Erre nem számítottam. Mit… Na jó. „Hamvaskürthy? Milyen név ez?”
– „A Klein szabad magyarosítása.”
——————————————–
– Tudtam, hogy lesz egy jó ötleted! – Bíró Kriszta szeme könnyes volt.
– Köszönöm – mondta szimplán Mácsai. – Egyszerű persze nem lesz. Igazság szerint nem is tudom, hogy volt-e már ilyen a magyar színháztörténetben.
– Hát most majd lesz! Tudod te, hány embert teszel nagyon boldoggá?
– Nem – válaszolta az igazságnak megfelelően az igazgató. – De remélem, sokat.
——————————————–
– Mivel győzted meg?
– Tulajdonképpen mintha nem is kellett volna meggyőzni. Először visszafogottan udvarias, tartózkodó volt, mintha kicsit zavarban is lett volna. Szerintem eredetileg nem is hitte el az egészet. Aztán mintha átkattant volna benne valami. Nem tudom, mitől. De győzködnöm nem kellett. Csak elmondta, hogy megígérni nem tud semmit, mert többen azóta már nem társulati tagok, az egyetemisták közül is többen más társulatoknál vannak, eleve sok vendégművész volt benne… De megpróbál időpontot egyeztetni, csak hát persze felújító próbák is kellenek. Állítólag mindenki elsőre ráállt, és nem kérdezte, hogy mennyiért.
– Akkor?
– „L’chaim!”
– „Hogy?”
– „Az életre!”
– „Ezzel nem viccelünk, apuka!”
——————————————–

Share